2017. január 6., péntek

VENTUS GYERMEKEI - RÉSZLETEK

MARCUS ÉS MINDY

Az óra pont úgy mászott előre, ahogy mindig is tette. A lány azonban úgy érezte, valami mérhetetlen erő az egész univerzumot lelassította csak miatta, csak azért, hogy szenvedjen egy kicsit. A lány a barátját várta. Tavasz volt, és csak pár órája mászott fel a Nap a kék égre, pár felhő ugyan csatlakozott hozzá, de huzamosabb ideig egyik sem gátolta a táj felmelegítésében. A vonatok errefelé még zakatoltak, nem lebegtek a sín fölött, hanem a gravitációnak engedelmeskedve súrolták azt. Nem volt erre ismerős, ezért azt sem tudta, a halk, de egyre erősödő hang milyen távolságot határoz meg. Kinézett a peronon, ahol az emberek lassan elkezdték csomagjaikat igazítgatni. Visszatekintett az állomásra, de újfent csalódnia kellett.
Mindy imádta a múltat vizsgálni. Erre brit lányként csak úgy nyílt lehetősége, ha felkereste a ritkábban lakott, hagyományőrző országokat. Nem okozott gondot a határátkelés, ez már a frendek által megteremtett jóléti társadalom volt. Nem volt benne biztos, hogy meg fogja élni azt, hogy a bolygó egésze ismét zöldbe boruljon, ezért igyekezett felkeresni azokat a helyeket, ahol a régi pompájában bámulhatta a természetet.
– Nem foglak sosem megérteni – szólalt meg mögötte egy mély hang.
Mindy azonnal megölelte a magas, szürkés bőrű barátját, aki külön, a frendek számára kialakított vászonnadrágot, és kockás inget viselt, valamint egy napszemüveget.
– Azt hittem, el sem jössz – felelte.
– Nem sok híja volt, de úgyis…
– …készültél egy B-tervvel, tudom – szakította félbe nevetve a frendet. – Nincs is csomagod?
– Nincs, azt mondtad, nem lesz hosszú program.
– Azt majd meglátjuk – kacsintott a lány, majd a saját csomagjait Marcus kezébe nyomta.
Marcus már a Földön született. Immár pármillió éve klónozással szaporodtak a frendek, nem volt szükségük nőstényekre. Minden klónozás során változtattak valamit az új egyed génállományán, ezzel megőrizve a faj sokszínűségét.
Feltűnést keltett a vonatra váró frend, a fényképezők olyan sebesen kattogtak, hogy szinte egyetlen, összefüggő zajnak hallatszottak. A vonat rendkívül áramvonalas volt, de ekkor már igazi régiségnek számított. Marcus és Mindy elfoglalták helyüket az egyik kétszemélyes fülkében, és magukra zárták az ajtót.
– Mire készülsz, Mindy? – kérdezte a frend.
– Egy különös kísérletre.
– Igazán? És hova tartunk?
– Épp erről szól a kísérlet.
Marcus a szemeit forgatta, kicsit kellemetlen volt néha a lány természete, de nem véletlen lettek barátok. Az igen eltérő arányok miatt amúgy is nagyon ritka volt az ember-frend barátság.
– Te fogod megmondani, hol vár ránk a nagy kaland – folytatta Mindy.
– Miért én?
– Mert te láthatod előre.
– Mindy, ez nem így megy. Nem használhatom a képességeimet akármire.
– Ez nem akármi, ez egy tudományos kísérlet.
Mindy a táskájába nyúlt, elővette a jegyeket.
– Ezek a jegyek a végállomásig szólnak. Bárhol leszállhatunk, bármelyik városban, amelyen keresztülhaladunk.
Marcusnak nem tetszett az ötlet. Fiatal frend volt, és a jövőbelátás képessége néha cserbenhagyta. A öregebbek pedig mindig figyelmeztették, csak akkor használja a tudását, ha feltétlen szüksége van rá.
A vonat elindult. Valahol Hollandiában jártak, az óceán sosem öntötte el a mélyföldet, a tulipánmezők megmaradtak, a malmok elvarázsolttá díszítették a kilátást. Németországon és Lengyelországon keresztül, a Baltikumon át egészen Finnországig tartott ez a vonal.
– Kezdjük! – mondta Mindy. Melyik ország legyen? Hm… mi vár ránk Lengyelországban?
– Mindy, ez nem játék.
– Jaj, Marcus drágám, ne rontsd el a szórakozásunkat!
– Én nem szórakozom.
– De majd fogsz, ha végre elmondod, hova vigyelek.
Mindy hajthatatlan volt. Huszonegy éves múlt, egy szeleburdi, gazdag, vékony lány volt. Szőke, hullámos haja a válláig ért, az ajka pedig mindig úgy állt, mintha csak mosollyal az arcán született volna. Mindy esküdött rá, hogy ez így is volt.
Apja a frendek által szorgalmazott fejlesztésekért felelős szervezet magas beosztású tagja volt, így gyakran tárgyalnia kellett a földönkívüliekkel. Marcus először akkor utazott el az egyik tárgyalásra, mikor Mindy még csak tízéves volt. A fiatal frend ekkor találkozott először emberekkel, és a folyton játszani óhajtó, örökmozgó kislány nem hagyta nyugodni. Mesélt neki más csillagrendszerekről, a frendek történelméről, a lány pedig tátott szájjal hallgatta minden történetét. A találkozások rendszeresek voltak, havonta legalább egy napot együtt töltöttek tíz éven át. Marcus is profitált ebből a barátságból, és úgy hitte, kezdi érteni az embereket.
– Marcus! Marcus! – hajolt bele a lány a frend perifériájába, miközben egyre elnyújtabban hajtogatta a nevét.
– Nem, Mindy, nem fogom a képességemet használni.
– De Marcus, csak nem elfelejtetted, milyen nap van?
– Péntek. És?
– És a születésnapom, pupák. Jössz egy ajándékkal. Ma lettem felnőtt.
– Sosem értettem, miért ünneplitek, hogy öregedtek – mondta egyhangúan.
– Nem érthetsz meg mindent. Csak sodródj az árral.
Mindy véget nem érő mosolya ismét célba talált. Marcus lehunyta a szemét, egész teste megfeszült. Pár percig eltartott, míg a jövőt fürkészte, a lány pedig csak bámulta őt.
– Csak tájakat látok. Szép tájak, meg kell hagyni.
– Válassz egyet, lepj meg! – mondta Mindy.
A vonat tízórányi utazást követően megállt egy csendes kisváros állomásán. Mindy szinte lepattant a szerelvényről, Marcus lassan lépkedett utána. Egy közeli hegycsúcs felé mutatott.
– Ennyi? Egy hegycsúcs? Elég hegyet másztam már – panaszkodott Mindy.
– Várd ki a végét – válaszolta Marcus, és elindult a csomagokkal a kezeiben.

A levegő tiszta volt, a szél gyengéden fújdogált, és ez ebben a helyzetben fajtól függetlenül kellemes állapot volt a két túrázó számára. Bár a frendek megjelenése óta az emberek ismét kezdtek barátkozni a természettel, akadt bőven olyan hely, ahol úgy tűnhetett, már évszázadok óta nem járt kétlábú.
Közel hatszáz méteres magasságban megpihentek, Mindy megterített a piknikhez.
– Ne haragudj, még sosem láttalak enni, pedig mióta ismerlek! – szólalt meg a lány. – Szoktál egyáltalán?
A frend elkuncogta magát.
– Szoktam persze, hogyne szoktam volna.
– Ilyen kajákat is meg bírsz enni?
– Miket hoztál?
Gyümölcsök, felvágottak hevertek az abroszon, no meg egy kenyér, melyet mintha csak most hoztak volna ki a pékségből. És akadt egy üveg New Friend is.
– Tessék, ez például a tied lehet – nyújtotta az üveget Mindy.
– Ne áruld el senkinek, de…
– Milyen frend az, aki nem szereti a sört? – hökkent meg a lány.
Marcus ismét nevetett. Az egyik narancsot kapta el végül, és szájához emelte. Mindy elnevette magát.
– Várj, hadd pucoljam meg előbb Neked – kapta ki a kezéből a narancsot. – Még sosem ettél ilyet?
– Odafent mindig ugyanazt esszük. Ráadásul elég, ha hetente egyszer táplálkozunk, sosem gondoltam rá, hogy itt egyek, köztetek.
– De azért bajod nem lesz tőle, ugye?
– Ha lenne, azt előre láttam volna.
Már a magashegységek határában jártak, amikor megpillantották azokat a baljós felhőket a távolban. Marcus nem látta a vihart, az időjóslással mindig hadilábon állt. Az általa vizionált csodálatos kilátás, a Mindy számára életre szóló élmény bajba került. Ami azt illeti, elég meredek volt a hegyoldal, és Marcus igyekezett a lány tudtára adni, hogy veszélyes terepre tévedtek.
– Mindy, forduljunk vissza!
– Te hoztál ide, Marcus, most már nem fordulhatunk vissza.
– Vihar lesz, túl veszélyes volna itt maradnunk.
– Imádom a vihart! Biztos előre láttad, hogy szakadni fog az eső, és bőrig ázunk. Nem hiszed el, de én tényleg imádom ezt. És ráadásul eláztatok egy frendet is. Na, gyere, igyekezzünk!
Mindynek nem lehetett parancsolni, akkora lépésekkel haladt a hegycsúcs irányába, hogy Marcus kezdett lemaradni mögötte. Ez a környék tényleg csendes volt. A nagyvárosok szinte egytől egyig az ég felé terjeszkedtek, sétarepülő-járatok szelték az eget, a felhőkarcolókat is úgy alakították ki, hogy dokkolni tudjanak rajtuk. A legközelebbi nagyobb város is többszáz kilométerre volt ekkor tőlük, és a lenyugvó nap utolsó sugarait árasztotta feléjük, mielőtt elbújt volna a nyugat felől érkező viharfelhők mögött.
A hegycsúcs túloldalán egy fennsík volt található, rajta egy szinte lehetetlen, pici, tiszta tavacskával. Mögötte kezdődött a fenyőerdő, amely szinte egészen a tengerig nyúlt el. Az időzítés tökéletes lett volna a vihar nélkül, mert épp a naplementét bámulhatták volna teljes pompájában, ha a sebesen száguldó felhők bele nem szólnak a programjukba.
Az első, valóban tekintélyt parancsoló mennydörgésre és villámlásra Mindy egy nevetéssel összekötött sikítással reagált, és az eső is eleredt menten. A csúcson nem sok látszott Marcus víziójából, de Mindyt ez nem zavarta. A frend próbálta a jövőt fürkészni, de túl ideges volt a helyzet ahhoz, hogy képes legyen rá.
– Ez a legszebb születésnapi ajándékom, köszönöm – mondta Mindy, és ismét átkarolta Marcust.
– Indulhatunk végre? – kérdezett vissza a frend.
Mindy elengedte őt, szippantott kettőt a friss levegőből, majd az egyik bőröndre mutatott, melyet Marcus hűségesen, fáradhatatlanul cipelt az út során.
– Hoztam esőkabátokat, abban a táskában lesz.
Szétbontották a bőröndöt, a ruhák úgy voltak belehányva, hogy lehetetlen legyen anélkül kivenni a szükséges darabot, hogy ne boruljon ki a dolgok fele. Mindy egy sárga esőkabátot vett föl, Marcusra pedig egy neonzöld darabot borított. Végre a frend is elkezdett visszafogottan kacagni, majd a kitaposott ösvényre mutatott.
– Menjünk, keressünk fedezéket!
Sem a vihart nem látta előre Marcus, sem a csúszóssá váló ösvényt, sem a megbotló Mindyt, sem azt, ahogy beveri a fejét egy sziklába, ki tudja, hány kilométerre a legközelebbi kórháztól. Egy pillanatig volt csak magánál a lány, a feje búbjával találta el a követ. Lélegzett, de ömlött belőle a vér, és Marcus először életében teljesen hitehagyottnak érezte magát. A felelősségtudat bénító hatása mozdulatlanná tette pár másodpercre, amíg el nem döntötte, hogy figyelmen kívül hagy minden szabályt, amelyre felhívták a figyelmét.
Egy apró készüléket bányászott elő a zsebéből, melyen kilenc, szinte teljesen ugyanolyan gomb helyezkedett el számlapszerűen. Megnyomta az egyiket, majd kezét a sebre szorította. Öt perc múlva érkezett a frend hajó, amely kiemelte őket a hegy tetejéről.

Nem emlékezett a huszonegyedik születésnapjára. A felépülés több hónapig tartott, és soha nem látta ez idő alatt Marcust. Ahogy a gyógyulás után sem. Ahogy az esküvőjekor, gyermekei és unokái születésekor sem. Valahányszor megpróbált visszagondolni a vonatútra, szörnyű fejfájás kezdte gyötörni. Évekbe telt, mire a frend hiányának fájdalma elkezdett csitulni. Az ajkai egész életében mosolyra álltak, de a szemei képtelenek voltak hazudni. Harmincévesen ment férjhez egy gazdag vállalkozóhoz, akinek az apja mutatta be. Négy lányt szült, egyik gyermekét sem nevezhette el Marcusnak.



MARCUS ÉS TED

A Hold észrevehetetlenül kevéssel volt csak távolabb a Földtől, mint hatszáz éve, de mégis szerencsésebbnek vélte a huszonegyedik század embereit Theodore Brown hadnagy. Igaz, cseppet sem izgatta a Hold, de épp dagadó fázisával nézett farkasszemet, mikor a sebesen haladó esőfelhők szakaszai közötti szünet láthatóvá tette a Föld kísérőjét. Volt rá ideje, mert annak a New York-i kereszteződésnek a lámpáiról pontosan tudta, hogy túlságosan óvatosra voltak hangolva. Hiába volt meg a technológia, az autóvezetés hóbortját sosem adták robotok kezébe az emberek. Sem a frendek. A zöld jelzésre váró járműben mindkét faj képviseltette magát.
– Szerinted mi lesz a következő nagy dobás? – kérdezte Ted Marcust, miután elindulhattak a szinte teljesen kihalt sugárúton.
– A becsvágyatok jelenleg a fejlődés határán áll. Úgy hittük, majd ha elérhető közelségbe kerülnek a távoli csillagok, kitaláltok valami új motivációt.
– Nekem még az űrutazás is sok – mondta egykedvűen a rendőrtiszt.
Marcus csöndben maradt, unottan bámulta a roskadozó házak sorát.
– Gondolom ezért vagy itt, nem igaz? – szólalt meg ismét Ted.
– Hogy érted ezt?
– Nem kell idétlen kérdésekre válaszolnod, nem kell folyton önmagad ismételned. Csak megfigyelsz. Én pedig megtűrlek, mert kapóra jössz.
– Alighanem igazad lehet. Nincs szükség barátokra.
– Amúgy is tiltják köztetek, nem igaz?
– Nem tiltanak ők semmit, csak nem ajánlják.
A sugárút járdái még kihaltabbak voltak, mint a széles betoncsík, amiket az autóknak szántak. Ez a kocsi nem használt semmilyen üzemanyagot, a kerekek mozgási energiáját képes volt önmaga hajtására hasznosítani. Széles, nagy kiterjedésű plexiszélvédőjén kívülről nem lehetett átlátni. Belül különféle információk jelentek meg az adott útszakaszról, és a bejelentések is ide futottak be. Csak annyiban tért el bármelyik, rendőr által használt autótól, hogy ebben egy frend is szolgálatot teljesített. Ők valóban bármit megtehettek, így ha az egyik halfejű rendőrnek akart állni, hát rendőrnek állt. Brown hadnagyot ez nem izgatta túlzottan. Egy liberális állampolgár ekkor egész mást jelentett, mint fél évezreddel korábban. Ted nem egyformán elfogadott, hanem egyformán megvetett szinte mindenkit. Két év alatt azért Marcus kivívta az elismerést.

New York pármillió hűséges lakosa igyekezett tudomást sem venni arról, hogy városuk régi dicsősége tovaszállt. Az utolsó intő jel 2624-ben történt, amikor a világ nemes egyszerűséggel megfeledkezett New York alapításának ezredik évfordulójáról. Brown hadnagynak megfelelt ez a hely. Mindig úgy vélte, ha maradt még a frendek lakta világban egy zug, ahol hasznosan űzheti hivatását, az valahol az Atlanti-óceán és a Hudson-folyó millióéves randevújának helyszínén található.
Éjszaka félelmetes volt az utcán mászkálni, mintha az emberi génállományban rögzítették volna, hogy az efféle panoráma csak a bajt idézi elő. De a helyi faunában rögzült némi lokálpatriotizmus is, ezért lakhatta a környéket még mindig számottevő becsületes ember, akiket meg kellett védeni a szintén lokálpatriotizmussal fertőzött, kevésbé becsületes polgároktól.
– Talán el kéne szólnom magam! – vetette fel az ötletet Ted.
– Elszólnod magad? – kérdezett vissza Marcus.
– Murphy-törvény. Amint kimondom, hogy nyugodt éjszakánk lesz…
Fegyveres rablótámadás a Lewis Street 402-ben – szólt bele a diszpécser.
– Fasza gyerek ez az univerzum – mosolyogta el magát Ted.
– Murphy-törvény… – gúnyolódott Marcus.
Öt percig tartott, mire a derék Mustafa Lewis elnökről elnevezett utca négyszázkettedik épülete előtt megállt a rendőrségi autó.
– Szeretnéd tudni, hogy mi lesz? – kérdezte Marcus.
Brown hadnagy csak mosolygott, és kipattant a járműből.
– Minek is kérdezem? – fejezte be a frend.
Négyemeletes ház állt az utca szélén, a rendőrségi mellett még egy kopott autó parkolt előtte. Marcus bediktálta a rendszámot, majd a második emeleten égő villanyra tévedt a tekintete. Csend volt. Olyan csend, ami párszáz éve még elképzelhetetlen lett volna száz négyzetmérföldes környezetben.
A bejárati ajtót nyitva találták. Marcus fürkészte a jövőt, és nem szólt semmit Tedhez. Bár sosem kérte, hogy segítsen neki, titkon mindig figyelte a frend viselkedését, tudta, ha veszélyt érzékelne, azt a tudtára adná. A második emeleten minden ajtó csukva volt, beleértve a 19-est is, ahova a bejelentés irányította őket.
– Már előre örülök – mondta Ted.
– Minek?
– Öt perc alatt nem léptek le, és innen jelentették az esetet. Tuti valami turpisság van ebben. Tudom, hogy tudod, mi az. De kérlek, ne áruld el, imádom a meglepetéseket!
Ted bekopogott az ajtón. Nem jött válasz.
– Egy. A bácsi mindjárt bemegy.
Ismét kopogás, az eredmény hasonló.
– Kettő. Jöhet már a mentő.
Ekkor már dörömbölt.
– Három. A csendet nem komálom.
Berúgta az ajtót. A négy rímpárját már nem volt alkalma elmondani, mert igazán meglepődött azon, hogy semmi meglepő nem történt ekkor a lakásban. Az étkezőasztal körül egy család ült. Két férfi, egy asszony, valamint két kislány. Az egyik férfi felpattant.
– Segíthetek, uraim? – kérdezte.
– Bejelentést kaptunk erről a címről. Miért nem nyitottak ajtót? – válaszolt Ted.
– Sajnálom, azt hittük, a szomszédban dörömbölnek, ott szoktak néha razziázni.
A férfi negyvenéves lehetett, vastag keretes szemüveget viselt, haja enyhén ápolatlan volt. Ted alaposan körülnézett. A másik férfi fiatalabbnak tűnt, jobb ruhái voltak. A nő valószínűleg az előbbi felesége lehetett, korban hozzá állt közelebb. A két kislányt épp tíz év körülinek tippelte.
– Igazán? Ki lakik a szomszédban?
– Csak nemrég költöztünk ide, nem tudjuk – szólalt meg a másik férfi, aki az asztal végén ült. Bőrdzsekit viselt, mindenki más rövid ujjú pólót vagy inget.
– Elárulná a nevét?
– Jeff.
– Fázós ember, igaz, Jeff? Kevesen bírják az itteni klímát.
Jeff inkább Marcust figyelte fél szemmel. Ez szemet szúrt Tednek is.
– Jeff, kérem, kifáradna egy pillanatra? – kérte Ted. A vele szemben álló férfi finoman csóválta a fejét.
– Olvas engem, igaz? – nyugtalankodott Jeff. – Mi értelme kimennem, ha? Úgyis tudja…
Előrántotta pisztolyát, és megpróbálta a lehető leggyorsabban eltalálni vele Tedet. Nem sikerült. A golyó a másik férfi bal lapockájába fúródott. Ted ügyesebb volt, és kellően higgadt maradt, két másodperc elég volt neki, hogy Jeff elülső lebenyében találjon helyet az ő pisztolyából távozó golyónak. Csak a nő sikított, a kislányok szinte nem kaptak levegőt a sokktól.
– Hívd a mentőket, Marcus! – szólt Ted, miközben lehajolt a sebesült férfi mellé.
– Értelmetlen. A szívét érte. Két perce maradt – közölte hidegen Marcus, majd a nő felé fordult. – Ennyi idejük van elköszönni tőle.
Ted erősen szorította a férfi kezét. A nő nem mert odamenni haldokló férjéhez. A lányok is magatehetetlenül nézték, ahogy szép lassan elszáll az élet apjukból.

Nem az első eset volt, hogy egy haláleset szemtanúi voltak ők ketten. Brown hadnagy hozzászokott már azelőtt, hogy Marcust mellé rakták volna, de az elmúlt két évben csak bűnözőket látott meghalni, ártatlan civileket nem. A család megnyugtatása nem az ő dolguk volt, hamar leléphettek, véget ért a műszakuk. Marcusnak saját hajója volt, sosem tartott két percnél távolabb tőle, az pedig, hogy az hova vitte, Ted számára rejtély volt. Sosem érdekelte túlzottan. A ház előtt már ott lebegett a kis frend hajó.
– Jó éjt, Ted – köszönt el Marcus. Pár métert tett csak meg, mikor a rendőr utána szólt.
– Hé, Marcus! Mit szólnál egy italhoz?
Marcus lassan megfordult.
– Műszak utáni program? Ilyen sem volt még – jegyezte meg a frend.
– Rég volt már balhénk. Az a vacak úgyis megvár – mutatott a lebegő hajó felé.
Nem volt kimondottan nehéz bárt találni az éjszakai New Yorkban. Ted nagyon precízen választotta ki az időpontot, talán ez lehetett az egyetlen éjszaka ismertségük során, amikor Marcus hajlandó volt belemenni a várható keresztkérdészáporba. Lehet, hogy így érezte igazságosnak, ő folyamatosan megfigyelte a hadnagyot, aki viszont sosem kérdezett semmit. A kíváncsiatlanság kezdetben imponált neki, de lassan bántani kezdte.
Az alkohol teljesen alkalmatlan volt egy frend tudatállapotának módosításához, de Brown hadnagy sem maradt le sokkal. Egyikük sem tudta a másikról, hogy felesleges viszkit inniuk, mégis megtették. A bárok megőrizték annak a letűnt civilizációnak a lenyomatát, melyben New York még a gazdaság és kultúra magja volt. Így az egykor exkluzívnak számító hely, ahova betértek, immár idejétmúltnak számított.
Kerülték a szavakat, de egyszerűen túl keveset tudtak egymásról ahhoz, hogy ez az állapot sokáig tartson.
– Most jön az – mondta Marcus –, hogy miért nem szóltam előre, igaz?
– Ha hiszed, ha nem, ez engem tíz perc múlva már nem érint meg túlzottan. Körülbelül ennyi idő, míg egy másik családapa meghal a világban hasonlóan ostoba okokból. Persze, hála nektek, egyre kevesebb az ilyen, de a körforgás akkor is állandó. Minden tíz percben ugyanis születik egy új, jövendő családapa.
– Ez az egész… – körözött a kezeivel a frend – …rendszer, ha úgy tetszik, egy automatizmus. Nincs beleszólásunk. Pontosan annyi gyilkos születik, amennyi az egyensúlyt próbálja fenntartani. De ez a bolygó már nem bír el sokáig az egyensúlyával.
– Ráadásul – vágott közbe Ted – hála nektek, egyre kevesebb a gyilkos. Annyian leszünk a végén, hogy a Föld letér a pályájáról. Nem bír már el ennyi embert.
– Elbírja, ne féltsd a bolygódat. Ti nem fogjátok elbírni.
– Ezért hagytad, hogy megtörténjen?
Marcus az üres poharára nézett. Ez is egy olyan gesztus volt, ami önkéntelenül is ráragadt az emberek között.
– Nem, nem ezért. Okos embernek tartalak, Ted, de ezt nem hinném, hogy megértenéd.
– Megérteném én, csak nem mondhatod el – válaszolt mosolyogva. Az ő poharában még épp volt annyi, hogy azt felhörpintse.
– Mint mondtam, okos ember vagy.
A bók nem sokat változtatott Ted arcán.
– Mindig ez a titkolózás. Hazudni nem tudsz, de elhallgatni dolgokat… – kezdett bele a mondatba, melyet hanyagul elmulasztott befejezni. Marcus kivárta a megfelelő időt, amíg már biztos volt, hogy nem szakítja félbe a hadnagyot.
– Kérdezted, mi lesz a következő nagy dobás.
– Te pedig azt válaszoltad, hogy nem akarunk a csillagok közé lépni.
– Pedig fogtok. Nem is olyan sokára.
Ted elnevette magát.
– De azért én maradhatok, ugye?
Nagyjából húsz éve tervezte ezt az estét Marcus, de a jövőjében sosem látta, mikor következik be, és ki fog vele szemben ülni. Úgy tűnik, pontosan ennyi időre volt szüksége, hogy Ted Brown bizalmát elnyerje, és élete legfontosabb kísérletét megtegye.
– Az évszázad végén elhagyjátok a bolygót. Elköltöztök messzire, egy nehezen szokható, ugyanakkor gyönyörű planétára.
– Miért hagynánk el a Földet önszántunkból?
– Semmiért.
Ted összezárta szemöldökét, és ezen gondolkodott egy darabig.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Tudod Ted, egy frend hazudhat, ha a helyzet úgy kívánja.
– Én azt hittem, ti képtelenek vagytok rá.
– Egymás között valóban.
Esélytelen volt, hogy bárki hallhassa ezt a beszélgetést, de a hadnagy önkéntelenül is suttogni kezdett, miután közelebb hajolt a frendhez.
– És mit fogsz nekik mondani odafönt? Hogy számolsz be erről a napról?
Marcus kihúzta magát, mosolygott, majd lassan kigyalogolt a bárból.
– A vendégem volt – kiáltotta el magát kifelé menet. Egy frendnek semmiért nem kellett fizetnie a bolygón. A bár tulaja, aki négyszáz mérfölddel odébb, egy kamera túloldalán figyelt, és számítógépén ellenőrizte az aznapi bevételt, bólintott. Erről Ted a falra szerelt képernyőn szerzett tudomást.
Ezt a hadnagyot bizony nehéz volt meglepni, de a kis elektronikus papírlap, amely csak az ő ujjlenyomatára volt hajlandó betűket megjeleníteni, és amiről megesküdött, hogy alig fél perce még ott sem volt, okozott némi meghökkenést. Pedig ekkor még nem is ismerte a tartalmát, és nem volt lehetősége felkészülni arra a meghökkenésre, ami az elolvasása után éri őt.
Marcus már félúton járt a Föld körül lebegő frend űrállomás felé, és alig pár percre volt attól, hogy évmilliók után első frendként hazudjon egy fajtársának.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése